Rászervezés
Pénteken délután ismét a gardróbszekrényem előtt találtam magam azon tanakodva, mit is vegyek fel Dóri ünnepi vacsorájára, mikor megszólalt a telefonom.
Alíz.
Ahogy leolvastam a nevet a telefon képernyőjéről, már szinte fogadni mertem volna, hogy mi fog történni.
- Szia Alíz, mi újság? – kérdeztem, miközben kiakasztottam a szekrényből egy világoskék overált.
- Át kellene jönnöd este vigyázni a gyerekekre, mert a bébiszitterünk lemondta, nekünk pedig asztalfoglalásunk van.
- Alíz, ne haragudj, de nem megy. Ma nem - válaszoltam és közben kihangosítottam a telefont.
- Jaj, Hannus, milyen dolgod lehet neked péntek este? Amúgy is te vagy a gyerekek keresztanyja, az a minimum, hogy ők számodra az elsők. Legalább addig, amíg nincs saját gyereked. Ami lássuk be, nem mostanában lesz.
- Alíz, tudod, hogy nagyon szeretem a kicsiket, de ma estére vacsorameghívásom van – mondtam, de a hangom már remegett, mert tudtam, ez már egy lejátszott meccs.
- Hannus, nem teheted ezt velem. Ezer éve nem mentünk Janival kettesben sehova. Évfordulónk van, szeretnénk megünnepelni, de a bébiszitter lemondta. Nincs más, akire számíthatnék, és neked az a vacsora úgyse lehet olyan fontos.
- Mikorra menjek? – kérdeztem beletörődve.
- Nekünk legkésőbb hétkor el kellene indulnunk, úgyhogy ha fél hatra itt lennél, annak nagyon örülnék – nem is válaszoltam semmit, csak leraktam a telefont.
Dóri igazából meg sem lepődött, hogy lemondtam az estét, és igazából ez sokkal jobban bántott, mint az, hogy nem lehettem ott a vacsoráján. Mert ez elgondolkoztatott, hogy hányszor fordulhatott már ez elő úgy, hogy észre sem vettem, ha már nem is számít tőlem másra.