Vakrandi
Puhán landolt a telefonom az ágyon, apró mélyedést képezve a takarón, ahogy földet ért. Mindig ugyanott köt ki szerencsétlen készülék, miután a nővéremmel beszéltem. Beszélgetésünk most is rutinszerűen zajlott. Áthívott hétvégére ebédelni.
- Átjön Jani egyik kollégája is, úgyhogy csinosnak kell lenned. Facér, korban illik hozzád, jól keres, és nem mellesleg jól is néz ki. Őt igazán nincs okod visszautasítani – duruzsolta a vonal túlsó végén, nekem pedig egyből görcsbe rándult a gyomrom.
- Oké, mit vegyek fel? – kérdeztem, mintha nem éppen a totális megalázásomra készülnénk.
- Jaj, Hannus ne értetlenkedj már! Tudod te, hogy mi áll jól neked. Én csak annyit kérek, légy csinos.
Válasz helyett inkább kinyomtam a telefont, és az ágyra hajítottam. Álltam a ruhásszekrényem előtt, és bámultam a rengeteg göncöt.
A "nincs mit felvennem" dilemma a nők legrégebbi társa lehet, mióta a divat világa felszínre bukkant.
Alíznak igaza van. Tudom, hogy miben nézek ki a legjobban. De valóban szeretnék én jól kinézni egy újabb vakrandin? Szeretnék asszisztálni Alíz újabb randicsapdájához, amit ráadásul számomra állít? Kell ez nekem?
- Jaj, Hannus! Ha ilyen ügyetlen maradsz, sosem fog melletted maradni egy pasi sem. Egy valamirevaló férfi sem viseli el az ilyen idétlen lányokat, mint te – vágta a fejemhez, mikor tízévesen legurultam otthon a lépcsőről.
Még mindig ott álltam a szekrényem előtt a gyomorgörcsömmel és a dilemmámmal. Nem akarok nagyon kiöltözni, mert azzal egy olyan elvárásnak felelnék meg, aminek egyáltalán nem akarok megfelelni. De mégiscsak nézzek ki valahogy, mert milyen képet mutatok magamról azzal, ha egy családi ebédre nem öltözök ki?
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy összerezzentem, mikor megint megszólalt a telefonom.
- Na mondd! – sóhajtottam bele a telefonba köszönés nélkül.
- Nem szeretném, ha félvállról vennéd ezt az ebédet, Hanna! Te is tudod, hogy a te választásaid pasik terén igencsak kifogásolhatóak. Tudod, hogy csak jót akarok neked, Hannus! – nem várta meg a válaszom, már le is tette a telefont.
Értem én, hogy ő nevelt fel. Értem, hogy amióta megszülettem, aggódik miattam. De akkor már nincs is jogom a saját életemhez, a saját döntéseimhez, a saját hibáimhoz?